A tapétával fedett falon árnyak táncoltak. A kandallóban égett a tűz, és kellemes meleggel árasztotta el a szobát. Edevis Lovelace mahagóni íróasztala mögött ült, és összetámasztott ujjai felett a semmibe meredt.
Fehér inget viselt, és sötét nadrágot. Zakója az ajtó mellett álló fogason pihent. Körös-körül könyvespolcok takarták a falakat, csak néhol maradt egy-egy szabad pont. Középen bőrből készült ülőgarnitúra várta, hogy valaki elhelyezkedjen rajta. Az íróasztal mögötti fal volt az egyetlen, melyet egy hatalmas festmény ékesített. Rajta zöldellő mezők, és a kék égen átúszó felhők fehérlettek. Nem hasonlított egyetlen mondén tájra sem. Egyedülálló volt, akárcsak a távolban fénylő tornyok is, egy város határán.
A férfi ezt az egyetlen dísztárgyat tartotta meg, mely valaha a múltját jelentette. A város utcácskái, a boszorkányfény fáklyák, a démontornyok derengése. Mindez hiányzott neki, míg évek múltán egyszer csak el nem kezdte érdekelni a sötét mágia, és néhány hozzáértő boszorkánymesterrel karöltve, ki nem dolgozták életük legnagyobb sikerét. Holott, ő már régen kitaszítottként élt, egyedül.
Az ablakon a falu lámpáinak fénye szűrődött be, és időnként egy-egy nyikorgó kerékpár gurult el a ház előtt. Az éjszaka erre sosem telt csendben, és talán ez volt az oka, hogy a Edevis ezt a falvat választotta ki nevelt fia számára.
Nyugodt környék volt, tíz évente egyszer jelentek itt meg árnyvadászok, így pedig kellőképpen elrejthette őt a kíváncsi szemek elől. Senki nem szerezhetett tudomást róla. Senki, az árnyvilágból.
Fáradtan tápászkodott fel puha székéről. Barna szeme inteligenciát, értelmet, szigort és fáradtságot tükrözött. Az ajtó felé indulván egy barna hajtincs az arcába hullott. Nem törődött vele, hisz éjszaka volt, fia aludt, és úgy érezte, rögtön leszakadnak a tagjai.
Azért magabiztos léptekkel lépett a folyosóra, és a konyhán átvágva, végül elérte a nappaliból nyíló hálószoba ajtaját. Lassan nyomta le a kilincset, hogy a lehető legkevesebb zajt keltse. Semmi pénzért nem akarta megzavarni a bent pihenő fiatal nephilim álmát.
A sötétkék színűre festett szobában világos bútorok, és rengeteg könyv volt. Az ablak tárva-nyitva, a párkanyon pedig ott aludt Ő. Edevis lassan a fiú felé sétált, kit sajátjaként nevelt fel, és aki neki köszönheti új életét.
Haja fekete, mint az éjszaka, bőre pedig kissé napbarnított, a nyár harsány emlékét képviselve. Az ujján gyűrűt viselt, melyen minták futottak körbe. Szemhélyát lecsukta, feje pedig neki dőlt az ablakkeretnek. Az ablak az utcára nézett, ahol a szemben lévő ház kertjén túl kilátás nyílt a focipályára, és a közeli falut körbevevő erdőre. Az erdőnek meg volt a maga története, melyet akkor hallott először, miután Magdi nénit felvette.
Az idős asszony mindig kontyba rendezte a haját, nyakába pedig tűzvörös sálat tekert, mely régen a férje tulajdonát képezte. Mindegy volt neki, hogy 40 vagy -12 °C fok van. Szegény megboldogult Sándor bácsiból csak ez az egy dolog maradt hátra neki, miután tűzvészben meghalt. Jobban mondva bennt égett a saját házukban, miközben Magdi néni a férje sáljával a nyakában vásárolgatott a közeli boltban. Ennek már legalább 20 éve. Az idős asszony az elmúlt 16 évben a házban dolgozott és habozás nélkül kijelenthejük, hogy szinte felnevelte Edevis fogadott fiát.
Edevis mindig csak egy hétig tartózkodott a házban, míg meg nem beszélték a fiával, hogy mi minden történt vele az elmúlt héten, hogy mennyiben változott az állapota, és, hogy mennyit gyakorolt. A napok többsége edzéssel, evéssel és ivással telt. Minél nagyobb lett a fiú földöntúli ereje, annál több edzésre volt szükség. Persze mindez könnyebb lett volna, ha nem várnak valahol máshol is a férfira.
A kitaszított árnyvadászt az hozta vissza a valóságba, hogy a fiatal, fejét az utca felé fordított álmában, miközben valamit motyogott. Edevis az ágyhoz sétált, levette róla a takarót, aztán a földre ejtette. Visszatérvén az ablakhoz, felemelte fiút, majd az ágyba helyezte. Az imént földre ejtett plédért nyúlt, majd finoman ráterítette azt a másik testére.
Minden mozdulatából sütött a féltő aggodalom, és a gondoskodás. A fiú arca a fehér párnára billent. Eme mozdulat mosolyt csalt a férfi arcára, aki kezével végigsimított a fiú finom vonásain. A bőre alatt, ereiben olyan vér csörgedezett, mely drágább volt minden kincsnél, az egész földtekén.
- Túlságosan is megszeretted ezt a fiút, Edevis - hallatszott egy hang az ajtóból. - Ez nem jelent jót.
A férfinek a fejét sem kellett mozdítania ahhoz, hogy rájöjjön ki a jövevény. Mégis megtette, hisz tisztelte annyira a nőt, aki most fekete farmernadrágban és kék blúzban az ajtóban állt. Fehér bőre volt, mint a frissen mosott lepedőnek és a téli hótakarónak. Ez, és a szemében néha felvillanó vörös szín jelezte, hogy egyik szülője nem emberi.
Klenáncz Asztinézia volt az a boszorkánymester, kit Edevis legelőször megismert száműzetése alatt egy régi simerősének hála. Lenyűgözte őt a nő halhatatlan szépsége és intelligenciája. A nő szemének pillantása a pokol bugyrára emlékeztette, és néha, mintha lángnyelvek táncoltak volna benne. De ez csak néha fordult elő. Ez a Somogy megyei kis eldugott hely volt az otthona már évszázadok óta. Igaz, hogy gyakran el kellett hagynia szülőfaluját kortalansága miatt, de valahogy mégis mindig vissza vezetett a sors.
- És ezt pont te mondod, aki minden második napon itt van vele - Edevis hangjaból eltűnt minden gyengédség. Felegynesedett, és Asztinéziára szegezte tekintetét.
- Itt vagyok, mert itt kell lennem - felelte a nő, és tett egy lépést fekete cipőjében az ágy felé.
- Nem kell itt lenned, ő az én fiam - szegezte le Edevis.
- Nem a fiad - mondta Asztinézia szárazon.
- De én úgy gondolok rá.
A nő arcán furcsa kifejezés suhant át, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is távozott. A fiúra nézett, majd elmosolyodott. Mindketten tudták, hogy sajátjukként tartják számon, és, hogy ez az egyik legnagyobb hibájuk. Hiszen a fiúnak csupán annyi köze volt hozzájuk, hogy hozzásegítették az élethez, miután évekkel ezelőtt porrá égették a testét. Nehéz volt ugyan hozzájutni hamvai legkissebb darabkájához is, de végül sikerrel jártak.
- Tudom, hogy te is szereted - Edevis a nő arcát tanulmányozta, miközben az, az ágyon fekvő árnyvadászt figyelte. A fiatal kezét fekete jelek tarkították, fehér hegekkel kiegészülve.
- Igen, ez így van - felelte végül Asztinézia, néhány percnyi csend után. Felpillantott, és a férfi az aggodalom szikráját pillantotta meg a szemében, a félelem keverékével.
- Miért jöttél ma ide? Tudod, hogy sietek - sürgette Edevis.
- Á! Szóval ma mész tovább? - kérdezte Asztinézia.
- Igen, de ezt gondolom te is tudtad.
- Mondanom kell valamit, de nem James szobájában kellene megtárgyalnunk.
- Rendben. Akkor menjünk vissza a dolgozószobámba - javasolta a férfi. - De remélem gyorsan el tudod mondani, mert egy óra múlva Holmes Chapel-ben kell lennem.
Asztinézia bolintott, majd mindketten átvonultak a könyvespolcokkal díszített szobába. Lehuppantak a bőr ülőgarnitúrára, majd ahogy a férfi kivánta, a nő máris a lényegre tért:
- Emlékszel, mikor 25 évvel ezelőtt elkezdtük a kutatást mi öten, Benjamin, Nicolaus, Bernadette, te és én? - Asztinézia fekete haja a derekáig ért, és mint mindig, egy rövidebb tincs most is az arcába lógott. Várakozóan pillantott a férfira, míg az bólintva jelezte, nem felejtett. - Esperanza miatt lettél kitaszított - a név hallatán Edevis arca megrándult. Olyan volt, mintha feltépték volna a sebet, melyet mondén szerelmének elvesztése okozott. - Miatta égették le az angyal rúnáit a testedről, és miatta kényszerültél a mondénok világába. De boldog voltál, és ez volt számodra a gyógyír, ami beforrasztotta a sebeket.
- Nem szeretek Esperanzáról beszélni és tudod, hogy soha nem gyógyultak be a sebeim - mondt a férfi ellentmondást nem tűrő hangon.
- Tudom, de muszáj felvezetnem a történetet! - csattant fel a nő. Arca durcás fintorba torzult, melyet más körülmények között Edevis viccesnek talált volna.
- Akkor folytasd - mondta unottan.
- Esperanza elvesztése után találkoztál velem Madridban, egy szórakozóhelyen Nocolausnak hála. Aztán hamarosan a többiekkel is, és összehozott minket a tudásvágyunk. Aztán rájöttünk valami fantasztikusra, és ami eleinte csak álom volt, azt valósággá tettük - hangja izgatottá vált, mint mindig, mikor erről beszélt. - Négyszer jártunk sikerrel, és megesküdtünk, hogy senkinek sem mondjuk el. Szerintem megérte a sok évnyi kutatás arra való tekintettel, hogy kik vannak most a birtokunkban.
- Mindenre emlékszem Asztinézia, de nem értem, hogy miért mondod most el nekem ezeket a dolgokat - rázta a fejét Edevis.
- Tudom, hogy nem tudod. Ezért vagyok itt.
- Akkor mond! - kiáltotta a férfi, és felpattant. A nő arcán sötét arckifejezés jelent meg, és látszott rajt, hogy komolyan fél valamitől.
- Rájöttek - mondta a nő tömören, mire Edevis döbbent képet vágott.
- Mi? - értetlenkedett.
- Arra, amit évekkel ezelőtt tettünk tettünk - felelte Asztiézia. - Tudnak róluk. Elárultak minket.
